Sokáig azt hittem, tudok figyelni az emberekre.
.Végighallgattam őket. Nem vágtam a szavukba. Mégis újra és újra ugyanaz történt. Mire a másik befejezte a mondatát, bennem már megszületett a válasz.
Valami mindig gyorsabb volt nálam. Ezt nem vettem rögtön észre. Évek kellettek hozzá. Sok beszélgetés. Néhány fájdalmas felismerés.
Sokfelől érkezett. Az élet rakta össze bennem. Ez nem egy módszer és nem is egy szabálygyűjtemény akar lenni. Inkább egy meghívás arra, hogy együtt nézzünk rá valamire, ami szinte minden beszélgetésben megtörténik velünk, mégis ritkán vesszük észre. Valaki mond nekünk valamit.
“Szerintem igazságtalan voltál velem szemben.”
És bennünk már el is indul valami.
“Nem voltam igazságtalan.”
“Nem érti a helyzetet.”
“Már megint engem hibáztat.”
“Pedig ő bántott meg engem.”
Különös, hogy két ember ilyenkor ugyanabban a szobában ül, ugyanazokat a szavakat hallja, és mégis két teljesen más világban van.
Talán ezért olyan ritka az igazi találkozás egy másik emberrel. Nem azért, mert nem akarjuk megérteni egymást. Hanem mert minden mondat áthalad azon a szűrőn, amit már ismerünk. A múltunkon., a félelmeinken, a régi sebeinken. És közben megváltozik.
Mint a visszhang.
Elindul egy hang és mire visszaér hozzánk, már nem egészen ugyanaz.
Valaki azt mondja: “Csalódtam benned.”
És bennünk már egészen más mondatok visszhangzanak.
“Nem vagy elég jó.”
“Megint kudarcot vallottál.”
Pedig ezeket senki sem mondta ki. Mi tettük hozzá. Néha elgondolkodom, vajon hányszor nem arra válaszoltunk, amit a másik mondott, hanem arra, amit mi hallottunk bele.
Vajon hány kapcsolatot alakítottak olyan mondatok, amelyek valójában soha nem hangzottak el?
Lehet, hogy sokszor nem is a másik embernek válaszolunk? Hanem a róla őrzött emlékeinkre reagálunk?
Post tags :
Megosztás