Az előző részben arról írtam, hogy milyen könnyen azon kapom magam, hogy a másik ember helyett már a saját gondolataimat hallgatom. Mégis mi az, ami közém és a másik ember közé áll egy beszélgetés során? Ahogy ezt figyeltem, lassan kezdtem meglátni, menny minden zajlik bennem, miközben a másikat hallgatom.
Amikor valaki beszél hozzám, bennem is szinte azonnal elindul valami. Néha egy gondolat, néha egy apró feszülés, máskor csak egy alig észrevehető késztetés, hogy közbevágjak, megmagyarázzam magam vagy megvédjem az álláspontomat.
Előfordul, hogy egészen halk mondatok jelennek meg bennem.
„Ez nem igaz.”
„Most támad engem.”
„Ezt már hallottam.”
„Mit fogok erre válaszolni?”
És ilyenkor a figyelmem már nem teljesen a másik emberre irányul.
Aztán felmerül bennem az is, hogy ezt valahogy le kellene állítani. Megnyugodni, lecsendesedni, nem hagyni, hogy ezek a gondolatok elvigyenek.
Csakhogy amikor megpróbálom leállítani mindezt, már jönnek is az újabb gondolatok.
„Nem ezt kellene éreznem.”
„Miért nem tudok jobban figyelni?”
„Már megint elkalandoztam.”
És ettől még nem lesz csend bennem, csak éppen valami más foglalkoztat. Egyik gondolatot felváltja egy másik.Tehát nemcsak a sértettség vagy a védekezés lehet belső zaj. Hanem az is, amikor görcsösen meg akarok szabadulni tőlük.Talán nem kell rögtön megváltoztatni semmit.
Mert amíg mindez észrevétlenül történik bennem, csak visz magával. Egyik gondolat jön a másik után, egy érzésből lesz egy másik, és mire észbe kapok, már egészen máshol járok.
De amikor egyszer csak meglátom, mi történik, valami megváltozik. Nem próbálom kijavítani, nem akarok rögtön kezdeni vele valamit. Csak látom. És néha már ettől sem folytatódik minden ugyanúgy.
Olyan ez számomra, mint amikor egy rádió halkan szól a háttérben. Sokáig fel sem tűnik, mert megszoktam. Azt hiszem, csak a másik ember hangját hallom, közben azonban végig ott szól valami más is.És nem attól fog megváltozni a helyzet, hogy azonnal ki akarom kapcsolni.
Post tags :
Megosztás