Az előző részben arról írtam, milyen könnyen elvisz a belső zaj.

Amikor hallgatok valakit, nem mindig csak az van jelen, amit éppen ő mond. Ott van bennem mindaz is, amit már tudni vélek vele kapcsolatban, egy kialakult kép róla. Mire leül velem szemben, már emlékek, korábbi beszélgetések, csalódások és örömök kapcsolódnak hozzá és már ott is van a fejembe egy történet arról, hogy ő milyen ember.

„Ő folyton elkésik.”

„Ő önző.”

„Ő túl érzékeny.”

„Ő soha nem ért meg engem.”

“Ő folyton belém köt.”

És sokszor észre sem veszem, hogy ezek már nem egyszerű emlékek.

Hanem szemüvegek.

És ettől kezdve rajtuk keresztül nézem a másikat.

Nem a gyakorlati tudással van a gond. Attól, hogy tudom valakiről, hol dolgozik vagy hány éves, még ugyanúgy meghallhatom, amit mond.

A nehézség inkább akkor kezdődik, amikor a róla kialakult kép már azt is befolyásolja, hogy mit hallok meg abból, amit mond.

Például van valaki, akiről évek óta azt gondolom, hogy mindig panaszkodik.

Egy nap leül mellém, és szeretne valami igazán fontosat elmondani nekem.

De bennem már az első mondata után megszólal egy ismerős hang:

„Na, megint kezdődik…”

Pedig lehet, hogy most először beszél arról, ami igazán fáj neki.

De mire igazán meghallhatnám, már ott van a róla alkotott kép és azon keresztül figyelem.

Azt hiszem, ez sokkal gyakrabban megtörténik velem, mint ahogy észreveszem.

Beszélgetek valakivel, de közben ott van bennem az is, amilyennek őt már ismerem. Amit korábban mondott. Ahogyan viselkedett velem. Amit szerettem benne, vagy ami fájt.

És néha már előre tudni vélem, mit fog mondani.

Sőt, azt is, hogy miért.

Pedig lehet, hogy közben megváltozott.

Vagy én változtam meg.

Nem hiszem, hogy ehhez el kellene felejtenem a múltat. Inkább arra kellene figyelnem, hogy észrevegyem, amikor a múlt már beleszól abba, ahogyan a másikat most látom és hallom.

Talán ilyenkor elég feltenni magamnak egyetlen kérdést:

Valóban őt hallgatom?

Vagy inkább azt a képet, amelyet már régen kialakítottam róla?

Az igazi találkozás számomra éppen itt kezdődne, amikor ez a kép egy pillanatra nem mondja meg előre, kit fogok látni.

Lehet, hogy évek óta ugyanazzal az emberrel élek együtt, beszélgetek vagy dolgozom vele, mégis sokszor nem azt látom, aki éppen előttem van, hanem azt, akinek az évek során megismertem.