Egy másik akadály amit sokszor látok magamban: nagyon gyorsan eldöntöm, hogy igaza van-e a másiknak, vagy sem.

A másik még beszél, de bennem ott van már:

„Igen, ezt én is így gondolom.”

Vagy:

„Nem, ez hülyeség.”

És innentől kezdve már csak látszólag hallgatom. Még bólogatok is hozzá. De közben már nem igazán figyelek arra, amit mond. Valahogy visszahúzódom a saját fejembe.

Néha azon kapom magam, hogy valaki már percek óta beszél, én pedig közben egyetlen mondatába kapaszkodom bele. A többi egyszerűen elsuhan mellettem. Mintha egy könyvből csak egy sort olvastam volna el, aztán becsuktam volna.

Pedig ő még nem fejezte be.

Ha például valaki egyszer csak azt mondja nekem:

„Szerintem túl sokat aggódsz.”

szinte azonnal jöhet a tiltakozás:

„Nem igaz, nem is aggódom annyit.”

De megjelenhet egy másik hang is:

„Igen… sajnos tényleg ilyen vagyok.”

És rájövök, hogy a kettő között nincs is akkora különbség, mint elsőre gondolnám.

Igazából mindkettővel ugyanaz történik. Akár rögtön igazat adok neki, akár tiltakozni kezdek, már el is mozdultam attól, amit mondott.

Pedig mondhatnám egyszerűen azt is:
„Tényleg? Nézzük meg. Végül is egy egészséges vita nem árthat senkinek.”

Nem tudom, miért olyan nehéz egy ideig nem tudni. Ilyenkor mintha valami bennem nagyon gyorsan biztos talajt akarna. Pedig lehet, hogy éppen az a néhány másodperc változtatná meg az egész beszélgetést, amikor még nem döntöttem el semmit.

Amikor egy pillanatig nem kell sem védekeznem, sem igazat adnom neki. Egyszerűen csak érdekel az, hogy van-e abban valami, amit a másik mond.

Mert az ítélet olyan, mint egy pont a mondat végén. Amíg nincs ott, még folytatódhat. Ha már kitettem, kész, vége van.

És ezzel le is van zárva a dolog. Nincs több kérdés. Már csak a saját véleményemet ismételgetem magamban.

Pedig sokszor éppen akkor értek meg valamit jobban, amikor nem akarom rögtön eldönteni, mit gondoljak róla.

Amikor nem sietek azzal, hogy eldöntsem igaz-e vagy sem.

És nem is kezdek rögtön vitatkozni.

Látszólag semmi sem történik, de én mégsem zárkózom be olyan gyorsan.

Pont ennyi elég is ahhoz, hogy ne a saját véleményemet halljam vissza, hanem tényleg meghalljam a másik embert.

Ez nekem sem sikerül mindig. De amikor igen, utólag sokszor azt érzem, hogy egészen másképp beszélgettünk, csak azért, mert nem döntöttem el rögtön, hogy kinek van igaza.